Ócsag Imre 1920. április 10.-én született a Tolna-megyei Nagyszokolyban középbirtokos gazdálkodó családban. Nagyszokoly jelenleg 890 (az 1910. évi összeíráskor még 2058) lelkes község a tamási járásban, Somogy és Fejér megyével határos, igen jó mezőgazdasági adottságokkal. A környező uradalmakban (Sütvény, Felsőleperd, Pálfa, Ozora) híresen kiváló angol félvér lovakat tenyésztettek, és Nagyszokoly község is egyike volt annak a 13 településnek, melyeknek gazdatársadalma Horváth Jenő nyugállományú méneskari ezredes vezetésével 1915-ben létrehozta a Tolnatamási és Vidéke angol-félvér Lótenyésztő Szövetkezetet". Apja id. Ócsag Imre ennek az  önkéntes társadalmi szervezetnek a helyi törzskönyvvezetője, kiállításokon díjazott, sikeres tenyésztő. Ez a családi indíttatás gondolkodását, szemléletét egész életére meghatározta. Sorsának, személyiségének másik meghatározó eleme volt, hogy gyermekkori izomsorvadás miatt béna volt a bal karja, melyet csak nagyon korlátozottan tudott használni. Ez a fogyatékossága további életútján csak növelte akaraterejét, céltudatosságát, elszántságát. (Oktatói, tudományos munkássága mellett fél kézzel a gyakorlatban méhészkedett, mintakertet művelt).

A középiskolát a bonyhádi evangélikus gimnáziumban végezte, ahol nagyon szorgalmas, tehetséges tanulónak jellemezték. 1939-ben érettségizett, majd a József Nádor Tudományegyetem Mezőgazdasági Karán szerzett mezőgazdasági diplomát. Schandl József professzor tanítványaként 1944-ben védte meg doktori értekezését "A tolnatamási angol-félvér tájfajta" címmel. Schandl professzorhoz a későbbiekben is nagyon szoros kötelék fűzte, amely egészen Shandl József haláláig tartott. Gazdasági gyakorlatát a nagy múltú Mezőhegyesi Állami Ménesbirtokon töltötte, ahol nagy hatással volt rá a ménesbirtok gazdálkodásának példás rendje, magas színvonalú gazdálkodása; megismerte és megszerette a híres mezőhegyesi lófajtákat, de ugyanakkor  végletesen meggyűlölte a méneskar katonai szervezetét, annak szellemiségét, gondolkodásmódját. Egész életművét végigkíséri a magyar lótenyésztés méneskari szellemiségű irányítóival folytatott harca.

1949-ben az újonan megalakult Állattenyésztési Kutatóintézet munkatársa lett. Az Intézethez 5 kísérleti gazdaság is tartozott, melyből 4 ménessel is rendelkezett:  Herceghalomban a magyar jukker és a magyar ügető, Szentegáton a magyar hidegvérű, Keszthelyen a nóniusz x ügető keresztezés, Bőszénfán a mezőhegyesi félvér (furioso-north star),  és Iregszemcsén a tolnatamási tájfajta rekonstrukciója tartozott a kutatóintézet kompetenciájába, melyből az utóbbi kifejezetten Ócsag Imre személyes irányítása alatt állt. Az általa összevásárolt kancaállományra kiválasztott 969 Ozora Árvácska nevű ménnel a kor egyik legjobb magyar ugróörökítőjét találta meg, és általa máig fennálló törzset alapított a kisbéri-félvér  fajtában.

Kutatóintézeti munkássága mellett 1957-től párhuzamosan oktatta a Gödöllői Agrártudományi Egyetem hallgatói részére a lótenyésztés tantárgyat. Kiváló előadó, remek oktató volt. Előadásai érdekesek, gyakorlatiasak voltak, tudományos diákkörös hallgatóival állandó közvetlen kapcsolatot tartott. Lovas szakkör keretében összefogta őket: megismerték egymás témáit, szakmai programokat szervezett részükre. Az általa szervezett tanulmányi kirándulások kellemes, közvetlen légkörű, tanulságos programok voltak, amelyek a benne lévők számára marandandó élményt jelentettek.  Szakköröseit feladatokkal látta el, bevonta őket éppen folyó kutatásaiba. A dolgozatok bírálatánál szigorú volt, igen nagyfokú igényesség jellemezte. Nem volt könnyű az értékrendjének megfelelni, de akinek ez sikerült, annak sorsát a diplomakiosztás után is figyelemmel kísérte, egyenegette útját. Nem véletlenül volt a szakmában nála végzett különböző nemzedékek között "iskolateremtő" kapocs. A szakmában szinte mindenütt dolgozott egy-egy volt Ócsag-növendék, akik a későbbiekben is ha kellett, egymásra találtak.

Az Egyetemhez tartozó tangazdaságokban 3 ménest is alapított, vezette tenyésztői munkájukat. Gödöllőn a kisbéri-félvér, Nagygomboson a furioso-north star, Hosszúháton a hortobágyi típusú nóniusz tenyésztési programja kötődik a nevéhez. Sajnos ezek a szakmailag igen kiváló ménesek az 1960-as évek lóellenes politikája következtében csak viszonylag rövid ideig tudtak fennmaradni, de azalatt kiváló eredményeket értek el.

1957-ben Dr Hámori Dezső távozása után a Kutatóintézetben átvette a lótenyésztési osztály vezetését. Az általa művelt, vezetett kutatások igen széles körűek voltak, átfogták a magyar lótenyésztési ágazat minden szegmensét. Csak röviden az általa jegyzett témák felsorolása:

Tenyésztésszervezés témakörben: A ló fedeztetési rendszer vizsgálata, a lótenyésztés arány- és irányváltozásának hatása a típusra és a fajtára. E témában hosszú időn keresztül évente feldolgozta az országos fedeztetések eredményeit, az egyes fajtákba tartozó mének kihasználtságát, nyomon követte a tenyésztők igényeit. 1960-ban Bábolnán az akkori Földművelésügyi Minisztérium vezetői országos lótenyésztési értekezletet hívtak össze a lótenyésztés jövendő szervezeti rendszerének bejelentésére. Az értekezleten közölték: a méntelepeket feloszlatják: feladataikat az Állami Gazdaságok Országos Központja kapja meg. A méneket és a személyi állományt a fedeztetési állomásokhoz területileg kapcsolódó állami gazdaságok  veszik át. Az angol telivér ménesek Bábolnához, az ügető tenyészetek Mezőhegyesre kerülnek, ugyanakkor a kisbéri-félvér törzsállományt Bábolnáról Dalmandra, a nóniusz törzsállományt Mezőhegyesről Hortobágyra, a furioso-north star törzsállományt Mezőhegyesről Nagykunságra helyezik át jelentős létszámcsökkentés mellett. A terv ellen egyedül Ócsag Imre mert felszólalni, a többi résztvevők állásukat féltve lapítottak. Dr. Banos György országos főigazgató lemondott. Mint később bebizonyosodott, ez a döntés a magyar lótenyésztés trianonjának bizonyult. A méntelepek által biztosított szakmai tudás, fegyelem szertefoszlott, a közel 150 éves magyar fajták – melyek átélték a szabadságharcot, a két világháborút – végveszélybe kerültek. Ócsag Imre kutatásai, publikációi során éveken keresztül bizonyította ezt a nemkívánatos folyamatot, eredménye csak annyi volt, hogy persona non grata lett a lótenyésztés irányítóinak szemében...

Gazdasági lófajtáink ivadékvizsgálata, nagyüzemek gazdaságos csikónevelése. A mezőgazdaság "szocialista átszervezése" a tsz-ek megalakulása a korábbi kisparaszti lótartást, csikónevelést lehetetlenné tette. A termelőszövetkezeti törvény értelmében a tsz-tag lovat nem tarthatott, a lóállomány 80 %-a a tsz-ekbe került. Itt sok esetben sem a tudás, sem a feltételek nem voltak meg a minőségi lótenyésztésre. Kutatásaiban, publikációiban technológiát, ajánlásokat adott a felkészületlen nagyüzemek számára.

A nóniusz fajta modernizálása. Az 1970-es években kiderült, hogy a nóniusz fajta, amely mint kiváló igásló – különösen a nehéz talajú Hajdu-Bihar, Békés, Csongrád és bácskai körzetekben --  igen jó szolgálatot tett, de a külföldi (elsősorban német) piacon eladhatalannak bizonyult. A fajta megőrzése érdekében a nóniusz különböző keresztezéseivel végzett sportcélú vizsgálatokat (nóniusz x arab,  nóniusz x ügető,  nóniusz x angol telivér ivadékok összehasonlítása). Az arab és az ügető keresztezések nem bizonyultak sikeresnek, viszont angol telivér keresztezéből olyan kiemelkedő sportlovak születtek, mint a díjlovaglásban Bordal, a díjugratásban Füttyös, Farsang, Futótűz, Forgószél,Regélő, vagy a militaryban olimpikon Fapipa.

Patay Sándor munkatársával 1957-ben kezdték el a muraközi fajta kitenyésztését, rekonstrukcióját, amely 1972-ben az Országos Fajtaminősítő Tanács önálló fajtaként ismert el. A tenyészállomány kialakítása a Mosonmagyarórári Agrártudományi Egyetem tangazdaságában indult, majd később – éppen Ócsag Imre Tolna-megyei kapcsolataira alapozottan a Hőgyészi ÁG-ba, illetve a tengelici Petőfi Tsz-be került át a fajta tenyésztési központja.

A versenylótenyésztés témakörben: A gyorsaság öröklődése amerikai ügető x magyar félvér keresztezés esetében féltestvérek vizsgálata alapján, ügető versenylovak élettanilag megfelőbb idomítással történő kipróbálása a teljesítőképesség fokozása érdekében, versenyló fajtájú tenyészmének örökítőképességének megállapítása, ivadékvizsgálatának hazai módszere.

Angol telivér csikók születési hónapjának és generálhendikep számának összefüggései, a kancacsalád-tenyésztés jelentősége az angol telivér tenyésztésben, a tréning gyakorisága fokozásának hatása a telivéreknél, a kétéves kori versenykihasználtság hatása a telivérek további versenyeredményére.

Takarmányozás témakörben: (Régiusné Mőcsényi Ágnessel) Ásványi anyagok és nyomelemek hatása a lovakra, a sportlovak monodiétás takarmányozása, a Szezavit tápcsoport kifejlesztése. Abban az időben nem foglalkoztak még a lovak igény szerinti takarmányozásával. Széna, zab, nyáron legelő. Vizsgálataik úttörő szerepet játszottak az ásványi anyag és nyomelem-szükségletek feltárásában, és az ennek nyomán kifejlesztett Szezavit egyik korai elődje volt a mai modern sportlótápoknak.

Etológia, csikónevelés témakörben: A legelő csikók etológiai vizsgálata, a szabadonugró, mint a sportcélú csikók szelektálásának eszköze. Az elhelyezés és tartás modernizálása. A csikónevelés sikerét a korábban gyakorolt módszerekkel szemben a csikók szabad felnevelésében látta. Vizsgálatai bemutatták, hogy a ló biológiai ritmusa nincs összhangban a dolgozók napi munkarendjével. Teleltetési vizsgálatokkal bebizonyította, hogy az általánosan használt zárt istállózó tartás mennyire káros. A szabadonugró ma már általános vizsgálati eszköze a sportlótenyésztésnek. Ócsag Imre vizsgálatai bemutatták, hogy a csikók tornáztatásának jobb eszköze, mint a korábban preferált méneshajtásos jártatókarám-rendszer.

Szaporodásbiológia témakörben: (Mészáros Istvánnal, Becze Józseffel, Soós Pállal és Alhegyi Magdolnával). A sárlás elbírálása, a ló mesterséges termékenyítés újbóli meghonosítása, a lósperma mélyhűtése. Vizsgálataik idején a csikózási % a köztenyésztésben 40 % alatt volt, a törzstenyészetekben sem igen haladta meg a 60 %-ot. A háború után ragyogóan működött mesterséges termékenyítési rendszer a hatvanas évek elejére felszámolódott. Kiváló szaporodásbiológus munkatársaival együtt újraszervezték a ló mesterséges termékenyítést, megkezdték a sperma mélyhűtésére vonatkozó kísérleteket. Vizsgálatot folytattak a jobb vemhesülés érdekében.

Génmegőrzés témakörben: hagyományos fajtáink fenntartása (gidrán, nóniusz, furioso-north star,  kisbéri-félvér, magyar hidegvérű). A veszélyeztetett őshonos fajták védelme, genetikai megőrzése az 1970-es évek elején kapott nemzetközi figyelmet. Magyarország 1973-ban kapcsolódott ehhez a programhoz a magyar szürke marha, a mangalica sertés, a racka juh fenntartására az akkori OTÁF-nál önálló osztály alakult a veszélyeztetett őshonos állatfajták megőrzésére. Ló esetén kiderült, hogy a legveszélyeztettebb lófajta a gidrán törzsállománya már mindössze 3 mént és 16 kancát számlál. Ócsag Imre nemzetközi kapcsolatainak felhasználásával sikerült Bulgáriából 2 mént behozni, és kezdeményezésére Németh Lajos OTÁF főigazgató Borodpusztán népies állományból gidrán törzstenyészetet alapított. A gidrán után sorra került a többi hagyományos fajták tenyészanyagának feltérképezése, amely munka alapot képezett a rendszerváltás után megszerveződött fajtatenyésztő egyesületek munkájához.

Gyermeklovagoltatás témakörben: (Szidnainé Csete Ágnessel) A gyermeklovagoltatás elméleti és gyakorlati kérdései, a tengelici kisló előállítása.

A lovaglás-oktatás a II. világháború előtt a katonasághoz, a ménesekarhoz kötődött. A méneskari, tüzér- és huszártisztek magas szintű lovas kiképzést kaptak (equitáció), ezek legjobbjai külföldi intézményekben tanultak, onnan hazajőve az örkénytábori Lovagló- és Hajtótanárképző Intézetben fejlesztették tudásukat. A II. világháború után a megváltozott politikai környezetben ezek az emberek osztályidegennek számítottak, sorsuk internálás, számkivetettség lett. Tudásuk nem hasznosult megfelelően.

Az 1970-es években a megváltozott társadalmi és környezeti viszonyok között ismételten felmerült a fiatalok lovasoktatásának igénye. Az Állattenyésztési Kutatóintézet Lótenyésztési Osztálya Dr. Ócsag Imre vezetésével és a Fővárosi Állat és Növénykert részéről Szidnainé Csete Ágnes kísérleteket végeztek a fiatalok lovaglás-oktatásának leghatékonyabb módszereinek kidolgozására. „Gyermekbarát” képzési rendszert alakítottak ki. A kísérletek során kiderült, hogy a kívánt célra nem áll rendelkezésre megfelelő lóanyag. A nagylovaktól féltek a gyerekek, a hazánkban akkor megtalálható különféle pónik pedig mozgáskoordinációjukban, vérmérsékletükben nem voltak megfelelőek. Ennek érdekében alkották meg Ócsag Imre, Patay Sándor és Geiger Illés a Tengelici kisló névre keresztelt fajtakeresztezési konstrukciót, amelynek szülőhelye a tengelici Petőfi Tsz. muraközi törzstenyészete volt. Az itteni kancaállományból fjord ménekkel, majd ezek kanca ivadékainak arab ménnel való keresztezésével érték el a kitűzött célt.

A lótenyésztés mellett a magyar kynológiában is letette névjegyét. Nemzetközi szinten elismert kutyabíró volt, meghatározó szerepe volt a magyar pásztorkutyafajták sztenderdjének értékmérő tulajdonságainak kijelölésében. A komondor, a kuvasz és főként a puli fajták megőrzésének kiemelkedő személyisége volt. Nevéhez kötődik a puli fehér színváltozatának elismertetése.

Oktatói és kutatói munkásságán túl igen jelentős volt szakirodalmi tevékenysége. A számos kiadást megért Állattenyésztési Enciklopédia III. kötetében írt Lótenyésztés tankönyvéből agrármérnök-generációk tanultak. Ennek egyszerűsített változata a mezőgazdasági technikumok tankönyve volt.  Elkészítette a nóniusz és a kisbéri félvér lófajták monográfiáját. A csinónevelés haszna és A Gazdasági Ló című könyve a gyakorlati gazdáknak szólt. A több jeles szerzővel együtt elkészített Magyar Lovaskönyv a korszak kiemelkedő szakirodalmi alkotása. A lókedvelők, hobbylovasok számára készült a Lovaskönyv és a Kis magyar lovaskönyv című műve. A gyermekovaglás témakörben jelent meg a Lóra gyerekek! és Szidnainéval közösen A legfiatalabbak lovas tömegsportjának kialakítása című módszertani könyvecskéje. A kutyásoknak szól A puli című több kiadást megért munkája, társszerője volt a Magyar kutyafajták című kutyás enciklopédiának.

Cikkeinek, szakirodalmi publikációinak száma szinte megszámláhatatlan. Legtöbbjük az Állattenyésztési Kutatóintézet és az Agrártudományi Egyetem évente megjelent periodikáiban, az Állattenyésztés és Takarmányozás c. szakfolyóiratban jelent meg, de pubblikált a Magyar Mezőgazdaságban, a Kistenyésztők Lapjában, és számos kynológiai szaklapban. Csodálatos fogalmazóképessége volt. Valamennyi publikációjában rendkívüli precizitással, közérthetőséggel, tömörséggel fogalmazott. Képes volt több oldalas publikációt szinte „nyomdakészen”, utólagos javítást nem igényelve  írógépbe diktálni!

Tudományos munkássága keretében 1966-ban Versenyló fajtájú tenyészmének ivadékvizsgálatának hazai módszere című értekezésével kandidátusi, 1980-ban A mozgásképesség, mint szelekciós alap a sortcélú lótenyésztésben  című disszertációjával  Mezőgazdaságtudományok doktora akadémiai címet szerzett.

1983-ban megrendült egészségi állapota miatt (súlyos vesebetegségben szenvedett) nyugállományba vonult. Nyugdíjasként még mint az Intézet tudományos tanácsadója tevékenykedett, valamint címzetes egyetemi tanárként részt vett a Debreceni Agrártudományi Egyetem Állattenyésztési Tanszékének oktatási munkájában. Amikor a tanszék kezdeményezésére létrejött előbb a Póni és Kislótenyésztők Tiszántúli egyesülete felkarolta a kezdeményezést. Az egykori Tolnatamási és vidéke angol-félvér Lótenyésztő Szövetkezetet" mintájára segített a szervezet kialakításában. A megszervezett tenyészszemléken szívesen bíráskodott, oktatott, nevelt, tanácsot adott.

Amikor 1989-ben megalakult a Kisbéri-félvér Lótenyésztő Országos Egyesület, mint az első országos hatáskörű szervezet, ennek különösképpen örült, mivel a kisbéri-félvér fajta különösen közel állt a szivéhez. Tanácsaival segítette a megalakult Egyesület vezetését annál is inkább, mert az alapító elnökhöz Visnyei Ferenchez szoros barátság fűzte. Amíg csak egészsége engedte, részt vett az Egyesület rendzvényein, segítette annak szakmai munkáját.

Példátlan akaratereje abban is megmutatkozott, ahogyan a betegségét kezelte. Az egyre sűrűbb dialízis kezelések megpróbáltatásai mellett szinte utolsó napjáig nyomon követte a szakma eseményeit. Bár már nem tudott kimozdulni a lakásából, mindenről tájékozott volt, s a maga baja mellett gondoskodott szintén súlyosan beteg feleségéről is. Felesége halála után energiája fokozatosan felőrlődött, és röviddel később, 1996. augusztus 1.-én életének 77. évében földi pályfutása lezárult.

Életműve fennmarad könyveiben, egyéb írásaiban, egykori tanítványainak, kollégáinak emlékezetében, szellemiségében, és a hagyományos ló és pásztorkutyafajták genetikai alapjainak feltárásában, melyet ezen fajták tenyésztő egyesületei visznek tovább.